Hol keressük: A harcsa nagyobb folyóink és tavaink ragadozóhala, nappal búvóhelyet keres magának, többnyire éjszaka aktív. Búvóhelyül előszeretettel választ nagyobb gödröket, mélyedéseket, amennyiben nincs ilyen gyakran beáll a medertörés vonalába is. Mindig a legmélyebb részeken kell hogy keressük egyaránt folyóvízen és tavon. Folyókon nappal többnyire alámosott partoldalak mély, örvénylő vizénél tartózkodik. Éjszakai órákban kihúzódik egészen a part széléig a bandázó kishalak után. Tavakon is a legmélyebb részeket kedveli, de érdekes tapasztalat, hogy főleg tavaszi hónapokban, amikor a napsütés felmelegíti a partszéli vizeket, a harcsa kimerészkedik partközelbe sütkérezni. Ívási időszakban nagyobb bedőlt fák mellett, gyökerekkel benőtt partoldalon tartózkodik, ikráit őrizve.

Kapási idők: Mivel a harcsa éjjeli ragadozó, a kapási idők is kitolódnak erre a napszakra, de kivételt képez az időjárás alakulása. Elsősorban a nyári fülledt melegben kirobbanó zivatarok előtt fokozódik az aktivitása, idegessé ingerlékennyé válik, állandó mozgásban van, szinte mindennek odavág ami elékerül. Ilyenkor aratnak a pergetőhorgászok. Ha napközben van a zivatar akkor a vihar elcsitulása után már nem nagyon mozog, elfekszik a mederfenéken. Este sötétedés után 1 órával már érdemes bevetni a harcsára felcsalizott horgot, amennyibe éjfél után 1 órával még nincs kapásunk, kár tovább próbálkozni. Alkalmasak még a napfelkelte előtti órák is, gyakran a harcsa ilyenkor is táplálkozik. A vizszintingadozásra is reagál a harcsa, ez az a hal amelyik zavaros vízbe is táplálékot vesz magához, ilyenkor kihúzódik egészen a partmenti vizekre is. Áradás előtti ún. "pezsdüléskor" fokozódik a kapókedve, áradáskor étvágyát megtartja, az ár levonulása után visszahúzódika mélyebb vizekbe. Valószínűleg ez azzal magyarázható, hogy áradás idején a víz elönti az árteret és onnan számos bogarat, férget, pockot hoz a víz magával, és a harcsa teletömheti a gyomrát, ilyenkor halat is ritkán fogyaszt.

Horgászmódszerek: A harcsára az úszózás, fenekezés, pergetés, valamint egy speciális horgászmódszer: a kuttyogatás módszerével horgászhatunk. Az úszós horgászmódszer nem terjedt el eléggé, ennek ellenére eredményes lehet, főleg állóvizeken, tőzeglápokon (Vajai őstó) ahol csónakból horgászunk, és nem kell messzire hajítani a felcsalizott horgot. Az úszó nagyméretű legyen, lehetőleg olyan anyagból készüljön ami ellenáll a mechanikai sérüléseknek (parafa, hungarocell), felhajtóereje nagy. Az úszót sohase fekekezzük le, tapasztalat szerint a védekező harcsát gyakran amiatt veszítjük el, hogy az ólom elakad a fenéken lévő akadályba. A fenekezős horgászmódszer a legelterjedtebb, legnagyobb számban ezzel a módszerrel fogják a legtöbb harcsát. Az ólom legyen nagy, mivel jelentős távolságra kell eljuttatnunk a felcsalizott horgot, az ólom alakja állóvízen gömbölyded, míg folyókon lapos, hogy a sodrás el ne vigye. Éjszakai fenekező horgászatnál elengedhetetlen kellék egy megbízható működőképes viharlámpa, amelynek a vízfelőli oldalát staniolpapírral lefedjük, mert a fény zavarhatja a partmentén tartózkodó halakat. Éjszaka ugyanis a harcsa kihúzódik a part közelébe, hogy apró halakat ragadozza. Kapásjelzőt nem érdemes használni, mivel a harcsa oly erősen ragadja meg a csalit, hogy gyakran a gyanútlan horgász horgászbotját is vízberántja. A bot hegyének bólogatásából tudunk következtetni a kapásra, amely először egy- két rántás, majd egy határozott erős húzás formájában jelentkezik.

A követekező horgászmódszer a pergetés, amellyel a "látott" harcsát lehet megfogni a legkönnyebben. A pergetéshez műcsaliként használhatunk támolygó illetve körforgó villantót (nagyobb méretűt). Támolygó villantók közül a kanál formájúak váltak be legjobban (ABU Toby, DAM Effzet). A körforgó villantóknál a szélesebb kanalúak a legmegfelelőbbek (Mepps Long Killer). A gumihalakkal való horgászat is eredményes lehet, itt a nagyméretű gumihalak jöhetnek csak szóba, a horog szerelésénél azonban ügyelnünk kell arra, hogy stabilan legyen rögzítve, ugyanis elképesztő erőhatásoknak van kitéve a harcsa szájában a szerelék. Woblerrel való horgászatnál zavaros vízben mindig feltűnő színű woblert válasszunk, tiszta vízben pedig olyat amely a legjobban hasonlít a vízben lévő táplálékhalakhoz. Rendkívül ügyeljünk a műcsali zsinórra való felerősítésére. Ha a harcsa a felszínen rabol, tehát látható, akkor úszó woblert használjunk (Rapalák közül: J, SSR, Original). Amennyiben erőművek alvizén horgászunk pergetve úgy a merülős woblereket részesítsük előnyben (gyakran nappal is mozog a harcsa az erőművek kavargó oxigéndús alvizén). A műcsali vontatásánál ügyeljünk a jó vezetésre, gyakorlott pergetőhorgász meg tudja szinte méterre pontosan mondani, hogy milyen mélységben jár a műcsalija. Feltűnően szakaszosan kell vezetni a műcsalit, ugyanis a harcsa látása nem olyan erős, inkább a mozgásérzékelő szervei a kifejlettebbek. A következö horgászmódszer talán a Magyarországon használtak közül a legeredményesebb Ez a kuttyogatás. Ősi magyar horgászmódszer, amely a harcsa jó hang illetve rezgésérzékelő tulajdonságait használja ki. Speciális eszközre van szükség hozzá az ún. kuttyogatóra, amely anyagát tekintve készülhet fémből és fából egyaránt (a szegedi halászok konyhakésbő készített kuttyogatót használnak, míg a felső Tiszán a diófából faragott kuttyogató mellé teszik le a voksukat a harcsavadászok). Maga a szerszám három fő részből áll: nyél, él, kanál. Sok vita kering arról, hogy a kuttyogató hangja valójában mit utánoz, egyesek szerint a vízbe ugró békát, mások szerint a harcsa rablásának hangját, egy biztos: az egyik legeredményesebb horgászmódszer. A kuttyogatás mozzanatai a követekzők: Mindig csónakból történik, a szereléken csak eg y kötést engedjünk meg, ez pedig a horogkötés legyen. A szerelék nem tartalmaz mást mint egy, vagy kettő 80-150 g-os szivarólmot, amit a zsinórra felfűzünk, alá ütközőt teszünk. A legalsó ólom aljára szoktak piros rojtot kötni, meg lehet próbálni, sokak szerint nincs sok jelentősége. Ezután jöhet a horog felkötése, amit nagyon gondosan végezzünk, mivel itt a leggyengébb a szerelékünk. A kuttyogatás technikája a következő: A "fát" jobb kezünkbe fogjuk, a mozdulatot a víz felé először válból indítjuk, majd ahogy a vízre ér a kuttyogató tányérja a karunkkal húzunk egyet, az utolsó fázist a csukló erőteljes határozott mozdításával fejezzük be. Ha tökéletesen csináljuk, nem lesz loccsanó a hang, hanem olyan mint amikor egy dugót kuhúznk az üvegből, sok gyakorlást igényel, de az eredmény kárpótolhat minden gyakorlásra szánt óráért.A hangot tulajdonképpen a kuttyogató tányérja által húzott víztölcsér leszakadása hozza létre. Felszerelés: A harcsázáshoz erős felszerelésre van szükség, mivel a legkeményebben védekező halfajok egyike, és ha belegondolunk, hogy testömege meghaladhatja a 50-80 kg-ot akkor joggal választhatunk kemény szereléket. Úszós, illetve fenekezős horgászathoz hasonló felszerelést alkalmazzunk, talán annyi különbséggel, hogy úszózásnál kicsit hosszabb legyen a horgászbot. A bot hossza 3-3,6 m, akciója B, illetve parabolaakció, dobósúlya 150-350 g, a bot önsúlya nem lényeges mivel itt nem tartjuk állandóan kézbe a botot. Az orsó minimum 70-es zsinórkapacitású legyen. A zsinór legalább 40-es, de ahol nagyobb harcsára is számíthatunk, illetve akadós a terep ott bátran használhatunk akár 70-es átmérőjű zsinórt is. Az utóbbi időben elterjedt a multifil zsinór amit a harcsázásnál is nagy sikerrel bevethetünk. Elegendő a 30-35-ös átmérőjű, mivel ennek nagyobb a szakítószilárdsága mint a hagyományos monofil zsinóroké. A horog legyen tűhegyes és vastaghúsú, mivel roppant nagy erőviszonyoknak van kitéve, a márka szempontjából a WMC-t, illetve a Mustad-ot ajánlom 3/0-7/0-ás méretben. A horog vásárlásakor ne fukarkodjunk, érdemesebb megvenni a kissé drágább, de jobb minőségű horgot. pergetésnél a bot legyen 3-3,3 m hosszú, dobósúlya 80-150 g, akciója B, a gyűrűk, külünösen a keverőgyűrű legyenek nagy méretűek, itt már lényeges szempont a bot önsúlya mivel egész idő alatt a kezünkben tartjuk, kompromisszumot kell találni. A zsinór legyen strapabíró, és erős, ugyanakkor rugalmas, méretét tekintve sohasem használjunk 35-ösnél vékonyabbat. Az orsó legalább 4 csapágyas legyen a legkorszerűbb nyújtott, polírozott dobbal, mert csak így dobhatunk megfelelő távolságra, fékrendszere megbízható legyen. A kuttyogató felszerelés a legkülönlegesebb, így ezt hagytam a végére. A bot szokatlanul rövid 1,8-2,0 m, de viszont rettenetesen erős, dobósúlya 250-500 g, sokan tengeri bototkat használnak, ezeknek a spiccgyűrűje görgős kivitelű, igy a zsinór kevésbé csavarodik. Az orsó nagyméretű, előnyös a multiorsó használata, mivel erre fér fel sok zsinór, és ami a legfontosabb csavarodásmentesen. A zsinór mindenképpen fonott zsinór legyen, mert a fenéken lévő akadályok mellett úszik el a horogra akadt harcsa, így strapabírónak kell lenni. A horog minimum 3/0-ás méretű hegyes vastaghúsú legyen, sokan háromágú horgot használnak, de az egyágú is megteszi. Fárasztás, kiemelés, élvetartás: A harcsa az édesvízi halaink közül a legkitartóbban küzdő halfajta. Megakasztás után, mint egy mozdony elkezd rohanni, ilyenkor a gyanútlan, tapasztalatlan horgász a botot is alig képes kézben tartani. Ha ilyenkor nem sikerül megállítani zsinórszakadás lesz a horgászat vége. Az első kirohanás után általában elfekszik a fenéken a hal, csak a fejét lóbálja, ilyenkor a féket kissé ki kell engedni, és a horgászbot nyelére ütéseket kell mérni, vagy pengetni kell a feszes zsinórt, általában erre nekirugaszkodik a harcsa egy újabb kirohanás erejéig, de ijenkor már fogytán van az ereje. Meg kell próbálni a víz felsőbb rétegeibe késznyszeríteni, és állandó mozgásba tartani, ha nem engedjük lefeküdni a fenékre akkor már majdnem biztos a siker. A fárasztás következő szakaszában a harcsa fejre állva próbál megszabadulni a "kantártól", ilyenkor farkával ostorozza a zsinórt ami a horgászboton erőteljes rántgatásokban mutatkozik meg. Ilyenkor szokta öszsekenni nyálkával a zsinórt, ami a fárasztás ideje során eggyre feljebb csúszik, egyes horgászok következtetni tudnak az esetleg elszabadult hal méretére, ez tulajdonképpen nem mindig fedi a valóságot. Az utolsó fázisban a hal buborékokat enged ki magából, ez már biztos jele a fáradásának, majd a zsinór hajlásszöge elkezd csökkenni, végül a harcsát is megpillantjuk. Még ilyenkor is tartogat őkelme meglepetéseket a gyanútlan horgász számára, csak akkor szabad a kiemelést megkísérelni, ha a harcsa fejét megérintve a hal már nem kezd el kirohanni. A kisebb példányokat természetesen szákoljuk, mindig fej felől merítsünk, ha a feje benne van a szákban a többi testrésze engedelmesen utánnacsúszik. kézzel is meg lehet próbálkozni a kiemeléssel, erős kesztyűt érdemes húzni, mert a harcsa tűhegyes kefeszerű fogazata könnyen lehámozhatja az ember kézfejéről a bőrt. Még egy tanács: kézzel való kiemelésnél, a harcsa fejét mikor a vízből kiemeljük, a testét tengelyirányban elkezdi csavarni, a 6-8 kg-os példányok képesek a horgász kezét is kicsavarni. Ezért a legcélszerűbb ilyenkor a mellúszó kemény sugarát a másikk kézzel megragadni, és mikor elkezd csavarodni, ellenkező irányba kell fordítani. A legbiztosabban vágóhoroggal lehet kiemelni a harcsát, amikor felénk úszik és a szája résnyire tátva van az alsó álkapcsába kell beakasztani a vágóhorgot, és egy határozott húzással kell kiemelni. A vágóhorgot sohasem hurkoljuk a csuklónkra, sokszor előfordult már baleset emiatt, hogy a még nem kellően fáradt harcsa megugrott, és csak a szerencse no meg persze a csónakdeszka mentette meg a horgász életét. Életbentartása többféleképpen is lehetséges, régen bárkákban tárolták, gyakran a kiemelése nem volt egyszerű mert a harcsa gyakran odakapott a horgász kezére. A legegyszerűbb módszer a felkantározás, az alsó álkapocsba erős kötelet fűzünk, és azt stabilan kikötjük. Mindig annyi kötelet kell engedni a harcsának hogy el tudjon fekükni a fenéken, mert az állandóan mozgásban lévő harcsa hamar elpusztul.